Mi a közös a páva farktollai és a tudósok publikációs listái között?
Ronald Fisher (1930) evolúciós „runaway” koncepciója szerint meglepően sok. Az analógia persze nem tökéletes, de a logika ugyanaz: egy eltúlozható tulajdonságot is a korlátok tartanak kordában addig, amíg azok a korlátok el nem tűnnek. Amint ez megtörténik, a folyamat kicsúszik az irányítás alól. Pont így történt a pávákkal és a farkukkal. És pontosan ugyanez történt velünk is: hiszen egyre többet és többet publikálunk.
Emlékezzünk a „régi szép időkre”: a cikkeket fizikailag kellett beszerezni a könyvtárakban — ha egyáltalán léteztek. A kéziratokat gépíróval írták (ha hozz lehetett férni). Postán küldték el a folyóiratok szerkesztőségébe, ahol egy részük elkerülhetetlenül eltűnt (sok soha nem is érkezett meg). A beérkezetteket a szerkesztők továbbküldték a lektoroknak, ami egy újabb lehetőség volt az eltűnésre.
A folyóiratok évente csak meghatározott számú cikket tudtak publikálni, mert a papír, a nyomtatás és a posta drága volt. Röviden: fizikailag lehetetlen volt évente több cikket megjelentetni…
És a kutatók akkoriban nem apró, papírvékony hipotézisekre bontották a kutatást. A jelenségek körül keringtek. Egyetlen cikk jellemzően évek munkáját, több kísérletet és valódi szellemi befektetést képviselt. Biztosan voltak más korlátok is, igaz?
Szóval, pont úgy, mint a páva a farktollait, mi is túlzásba vittük a publikálást.
Nem tudom, milyen evolúciós „megoldás” lenne a pávák számára előnyösebb. Mindenesetre a tudósok esetében az örök panaszkodás (bocs!) a „publish or perish” – azaz „publikálj, vagy eltűnsz” miatt – nem vezet megoldásra. Ha komoly és okos tudósok vagyunk (ahogy sokan hisszük), valami jóval kényelmetlenebbet kell tennünk: vissza kell vezetnünk a korlátokat — nevezzük őket szabályoknak —, hogy megőrizzük a tudomány minőségét!
Az a kérdés, hogyan tegyük ezt pontosan, és jobb, ha minél hamarabb elkezdjük keresni a választ.